Sába emlékére
…avagy miért lettünk SÁBACAT/ SABA kennel
…avagy mért lettünk SÁBACAT/ SABA kennel
Sába 1993 tavaszán került hozzám. Egy Szentendrei festőnő volt a tenyésztője. Ő is hozzám hasonlóan nagyon sokféle állatot tartott, de egyikből sem tartott sokat. „Régi típusú” sziámi mellett Tonkinéz cicája volt még. Soha sem felejtem el, azt mondta, megeteti a Kamerumi Törpe kecskéket, kinyitotta a konyhaablakot és kiment a kertbe.
Pár perc múlva tigrisbukfenccel ugrott be a konyhaablakon az erre a célra rendszeresített matracra, mert a bakkecske kergette. Kérdő tekintetemet látva csak annyit mondott:
– Nem mindig ilyen.
Emlékszem pár perc ott töltött idő után rögtön Sába cica tetszett meg. Én őt kértem mire ő megpróbált róla intenzíven lebeszélni. Felhívta rá a figyelmemet, hogy az utolsó farok csigolyája ferde ezért nem tenyészthető, és nem kap törzskönyvet. Mondtam, hogy rendben.
Rávezetett, hogy az összes többi cica kiváló az alomban, és van Tonkinéz cicája is. Én ragaszkodtam hozzá, hogy nekem Sába kell. És milyen jól tettem. Igaz nem lett belőle tenyész cicám, mint amire vágytam, de 19 évig a leghűségesebb társammá vált. Olyan mély kapcsolat alakult ki köztünk, ami véleményem szerint nagyon különleges.
Persze nagyon sok időt töltöttem vele, játszottunk, pórázon tanítottam sétálni, megtanult akadálysort ugrani és apportírozni. Jelzésemre a földről a vállamig ugrott úgy, hogy sohasem sértett meg a körmeivel. Mindez úgy, hogy az első fél évben súlyos középfül gyulladása volt, és fájdalmas kezeléseket csak a törölközőbe csavart macskán tudtam végre hajtani. Féltem, hogy egy életre elvesztem a bizalmát, de szerencsére ez nem így történt.
Soha sem tört meg a bizalom kettőnk között.
Azt mondják, hogy a cicák a helyhez kötődnek. Hát ez óriási butaság! Azok mondják ezt, akiknek sohasem sikerült kialakítani mélyebb kontaktust a cicájával. Persze, mint mindennek, ennek is van valóság alapja, mégpedig az, hogy a cicák hihetetlen jó tájékozódási képességgel rendelkeznek és a házától messze elvitt állatok is hazakerülnek.
Én Sábát a görénnyel és a mosómedvével együtt kirándulni vittem, ha a kutyáimmal mentem. Valójában úgy néztünk ki, mint a Brémai muzsikusok. Ha veszélyt észleltünk (például szembe jött egy másik kutyás kiránduló), az összes kisállat behívó jelzésemre rám mászott (Sába és Bleró a görényke a vállamon, míg Perszil az alkaromon lajhár módjára csimpaszkodott), amíg a kutyáim láb mellé igazodva védték a csapatot.
Felejthetetlen, boldog pillanatok voltak ezek.
Emlékszem, amikor Sába velünk aludt az ágyunkban, és éjjel levadászta az ember öntudatlanul mozgó lábujját. Ugye milyen kellemes lehet arra ébredni, hogy egy cica harap a lábába az éjszaka közepén? És ez is az állattartáshoz tartozik.
Ha nyaralni mentünk, akkor Sábát és Pamacsot (Csincsilla perzsa) ugyanúgy vittük magunkkal az erdei fogadókba, ahogy a kutyáinkat. Nagyon sok év nagyon sok közös élmény.
Ő mindig tudta, ha fáradt vagyok, és ne zavarjon vagy ha egy kis dorombolás segíthet a bajokon. Nem tudom, hogyan lehet, de azt a típusú megértést, amit egy – egy különlegesebb állattal sikerült elérnem, embertársaimnál sohasem tapasztaltam. Pedig mi emberek azonos nyelven beszélünk. Lehet, hogy pont ez a baj?
Talán a legjobb példám erre, hogy amikor pocaklakó volt a hasamban, Sába magától kiköltözött a hálószobánkból: ez idő tájt velem aludt már több mint 16 éve. Aznap költözött vissza, amikor Anna baba először költözött a kiságyába. Ezt nem lehet tanítani, ezt érezni kell!
Persze gonosz is tudott lenni, amikor például a férjem megismerkedésünk utáni első alkalommal nálam aludt, arra ébredt, hogy Sába a mellkasán áll és az arcába nyávog. Egyszerűen lenyávogta a fejét. Ma már, sajnos a történelem igazolta, hogy még ebben is igaza volt a cicámnak. Az ő megérzései voltak helyesek és nem az enyémek.
Későbbi férjem csak ennyit kérdezett:
Ezután, ez mindig így lesz???
És persze nem lett. Megszerették egymást, de Sába mindvégig az én cicám maradt.
Vagy amikor Prücsi (ezüst szürke pumi kan) kutyám üdvözlésemre sietve a kedvenc plüssbabáját akarta hozni, azért, hogy ahogy kiszállok az autóból, mindjárt játszhassunk kicsit. Sába persze pontosan tudta mi a pálya és a babájára feküdt, majd kényelmesen mosakodni kezdett. Szegény Prücsi nyüszögött, a cicára vakkantott, kétségbeesve nézett rám, miközben Sába unott képet vágva nyalakodott, kifejezve ezzel a felsőbbrendűségét az „alávaló kutyanépen”.
Sajnos a cicák nem élnek olyan hosszú ideig, mint mi emberek, így fel kellett készülni arra, amire nem lehet felkészülni: Sába valószínűleg agyvérzést kapott, mert elvesztette az egyensúlyozó képességét, nem ivott, nem evett, a kedvenc párnájáról is legurult.
Még 3 napig infúzióztuk és annyi roboráló gyógyszert kapott, amennyit megöregedett teste kibírt. A teljes kivizsgálásnak nem vetettem már alá. Végül 2012 nyarán, 19 éves korában elaltattam és magam temettem el a kertünkbe, Prücsi kutyám mellé. Remélem, hogy, ezen a napon örökké fiatal, halhatatlan lelke csak kiszabadult elhasználódott öreg testéből, hogy újra fiatal és szabad lehessen. Remélem, hogy még egyszer talán egymásra találunk.
Gondolom ezek után nem meglepő, hogy az ő iránta érzett tiszteletből, és szeretetből választottam a SABA / SÁBACAT kennel nevet.