Hihetetlen, hogy én 19 évet vártam az első Birman cicámra?
Pedig nem is annyira. Csak volt egy kék sziámi cicám, egy ezüst árnyalt perzsa cicám és nem akartam többet. Persze sok-sok házi cicám is volt (ivartalanítva), akik úgy szegődtek a magán menhelyemre. És milyen azt mondani, hogy MEGÉRTE!
Csodálatos hétköznapokkal ajándékoznak meg engem és az egész családot. Jó rájuk nézni fáradtan, nyűgösen ébredve, jó érzés s hogy elkísérnek a zuhanyzóba, várják a reggelit a konyhában. Mellém telepednek amíg én reggelizem. Jó látni a kislányomat, ahogy oviba menetel előtt még visszafut az ajtóból, mert a kiscicát elfelejtette megsimogatni. Jó rájuk gondolni, amikor dolgozom. De még jobb érzés, ahogy belépek az ajtón mindenki ott vár, csak éppen a papucsomat nem húzzák a lábamra. Amikor gyakorolok a zongorán, minden darab után egy cicát megdögönyözök. Addig pihen a kezem és a lelkem is. Van persze, aki nagyon muzikális és a zongora pad mellé húzott széken, dorombolva hallgatja az egész előadást (Gina). A férjem inkább a fülhallgatót húzza a fejébe és úgy néz TV -t… Nincs olyan este, hogy 1-2 cica ne ülne a fürdőkád szélén és próbálják elcsenni a nagy lábujjamat a habok közül. Máskor csak nagy trappolást hallunk, és a macskák rohannak végig a folyóson, utána a gyerek aztán a gyerek elől a macskák kergetik.
Ez a kedvesség, finomság teljesen egyedülálló számomra és nap-nap után csak ámulok mily szépséget is képes teremteni a természet.
