További 1 órán keresztül próbálkoztunk még. Doroty orromhoz dugva orrát, dorombolva tűri a méh összehúzodásait, de kölyök még sehol. 2 órás aktív vajúdás után eldöntöttem, hogy ide bizony orvosi segítség kell. Negyed 2 kor hívtam az állatorvosomat Orsi éberen vette fel a kagylót.
„Hozzad gyorsan!” – volt a válasza.
Szaladtam, hoztam a macskaszállító kosarat és Doroty ahogy meglátta, már mászott is bele. Rám nézett nagy csodálatos kék szemeivel, éppen csak azt nem mondta: „- Mehetünk. Ne csodálkozz már annyira!” Mert én megint ledöbbentem a Birman macska intelligenciáján.
Egyszerre érkeztünk az állatorvossal. Kipukkasztotta a burkot és vártunk. Semmi. Ultrahang, élnek-e a kölykök?, gyomorideg, igen élnek. Várunk… semmi. OK, jöjjön az Oxitocin, döntöttük el közösen. A császár persze biztonságosabb megoldás, de komoly kockázata van, hogy az anyamacska műtét után nem szoptatja a kölykeit, és teljes almok pusztultak már így el. Az csak az utolsó utáni pillanat. Én elindultam haza, hogy ha megindul a folyamat, Doroty kettesben lehessen velem a biztonságos otthoni környezetben. Amikor a kertbe parkoltam, mintha hallottam volna egy kicsi vékony kiscica hangot. Besietek a házba, látom jól hallottam az első kölyök feje 2 mellső lába kint van, nyávog, de a többi még a szülőútban van. Bemosakodás, szülőszoba, és itt segítek kivenni az első bébit. Doroty azonnal falni kezdi a magzatburkot, míg én az újszülöttet emlőhöz segítem. Belsőséges, intim pillanatok ezek. Ember és állat közötti felhőtlen bizalom és együttműködés. Eszembe jut Sába cicám, hogyan próbált vigasztalni segíteni nekem, amikor hazaértünk a kórházból az újszülött kislányunkkal. Akkor én voltam elesett és kiszolgáltatott, most Doroty az. Közben változik minden, visszacsöppenek múltból a jelenbe. További babák jönnek és mindketten ezúttal rutinból tesszük a dolgunkat. Doroty tisztogat, én vigyázok a már megszületettekre. Távolodunk egymástól. Doroty minden egyes kiscica születésével egyre biztosabban tudja, hogy sínen van. Látom rajta, hogyan merül bele az anyaságba, egyre kevésbé figyel rám. Már rendben van. Reggel 6-kor teljesen kimerülve ücsörög a dobozában. Nagy kék fáradt szemeit rám emeli. Segítek neki elfeküdni, elrendezem a kicsiket. És nagyon boldog vagyok. Megint gazdagabb lettem valamivel. Ez a meghittség, lelki kapcsolat hajt engem az állatokhoz és most megint olyat adtak, amit úgy hiszem csak nagyon kevesek élhettek át. Még napokig nem tudok betelni az élménnyel.
